A produktivitás talán mára már nem egy olyan fogalom, amit a nagy nyugati cégek erőltetnek rá a dolgozókra. Talán mára sikerült megérteni, hogy nem a munkaidő, vagy a szankciók a legcélravezetőbbek, hanem az, ha olyan környezetet teremtünk, ahol a produktivitás szárnyalhat.

Őszintén, aki már dolgozott olyan munkapulton, ahol a monitoron, és egy telefonon kívül nincs semmi, és ilyen pultok egymás mellett sorakozva 30-50 embernek a munkakörnyezetét adják, az pontosan tudja, hogy ezeken a helyeken nem csak a kreativitás, de a produktivitás is szörnyethal. Persze tény, hogy sok munkához nem kell nagyon szárnyalnia a gondolatoknak, hiszen mechanikusan kell ismételni dolgokat, vagy begyakorolt séma alapján összeállítani anyagokat. De ez nem jelenti azt, hogy jó, ha a kedves munkatárs életkedvét az említett „munkapultokkal” kivégezzük.

Ahhoz, hogy a cég sikeres legyen, kell, hogy a munkatársak a tőlük telhető legjobb eredményt nyújtsák. Ez pedig nem igazán megy attól, mert megfizetem, vagy mert akarom, és utasítom. A pénz persze erős motiváló erő, de csak egy bizonyos pontig. Az iroda, vagy bármely más munkakörnyezet sokkal nagyobb eredményeket hoz magával, ha kellemes, és emberbarát. A tér, a nyugalom, a személyes tárgyak mind segítenek ebben, de érdekes módon a túl sok elektronikus kütyü már elvesz a produktivitásból. A megfelelő munkakörnyezettel optimális körülményeket teremthetünk ahhoz, hogy a munkatársaink a legjobbat nyújtsák.

Nem utolsó sorban pedig itt is jó lehetőség van a self branding építésére. Amellett, hogy a munkával, repiajándékokkal, a honlappal, és az öltözködéssel is reprezentálunk, az iroda, vagy más munkakörnyezet is alkalmas erre. A színek, a rendezettség és a modernitás mind beilleszthetők a képbe, általuk pedig a belépő ügyfelek számára is egyértelmű lesz, hogy ez a vállalkozás figyel a részletekre, az apróságok sem kerülik elé a figyelmüket, és komplex egészként látják magukat – ezáltal pedig az üzletben is ezt fogják nyújtani.

Ez komoly előnyt jelenthet a versenytársakkal szemben, ami így már messze nem elhanyagolható tényező. Sokszor a vállalkozások megrekednek egy pontos, és semmilyen szankció, vagy fizetésemelés nem segít nekik hosszabb távon kilendülni a holtpontról. A megújulás, és a probléma összetettebb kezelése azonban erre is megoldást jelent, és érdekes módon ezek után a következő ilyen helyzet vagy teljesen elmarad, vagy lényegesen később jelentkezik, vagyis a cég működése zökkenőmentesebb lehet.

A tárgyalástechnika fontosságáról nem is nagyon kell vitát nyitni, hiszen ha valaki került már ilyen szituációba, akkor tudja, hogy esélytelen egy egyeztetésen, ha nincsen tisztában az alapokkal. Ennek ellenére sokszor tapasztalom azt, hogy olyan szarvashibákat vétenek a vállalkozók, amik elképesztőek.

Az egyik első, hogy sokan nem értik azt, mint is jelent reprezentálni, a kifogástalan megjelenés alap, tehát nem játszik a tornacsuka, vagy egy sokmilliós üzlet esetében a lerobbant Lada Szamara. Ezt lehet képmutatásnak értelmezni, de az ember akkor is az első benyomás alapján dönt, ha a legfontosabb magánügyeiről van szó. Egy szülő könnyebben engedi el a gyermekét az udvarlójával, ha az rendesen van felöltözve, nincs rikító színűre festve a haja, és nincs piercinggel teleaggatva az arca. Tény, hogy ez még nem jelenti azt, hogy egy öltönyös üzletember, aki Lexussal érkezik, ne lehetne kókler, de az üzleti életben a külsőségek fontosak. Ezek alapján dönt az üzletfelünk a sikerességünkről, vagyis arról, hogy elég jók vagyunk-e ahhoz, hogy velünk csináltasson egy munkát, ránk bízza a pénzét.

Ráadásul a reprezentálással felépítünk magunknak egy presztízst, amit megteremteni nagyon nehéz, költséges, és hosszadalmas, ám általa a munkák könnyebben jönnek, és a bizalom is erős lesz, vagyis kiajánlanak, nagyobb megrendeléseket is hoznak az ügyfelek. Ezek alappillérek a fejlődéshez, vagyis folyamatosan ápolni kell a képet. Mert ugye, ahogyan a mondás is nagyon jól rámutat, felépíteni nagyon hosszú, lerombolni azonban egy pillanat.

A másik nagy hiba az, amikor erő alapon tárgyalnak az emberek. Sokszor találkozom ezzel a lépéssel is, amikor az egyik fél – vélt vagy valós – hatalmi pozícióját kihasználva ráerőlteti az elképzelését az üzletfelére. Az most más kérdés, hogy egy vállalkozó, aki felkészült, az tudja, hol vannak  a határai, és nem megy bele számára előnytelen üzletekbe. A lényeg, hogy ha el is fogadtat az egyik fél a másikkal egy olyan szerződést, ami csak számára előnyös, az hosszabb távon visszaüt. Vagy a munka lesz gyatra, vagy a határidő nem teljesül, vagy soha többet nem köt üzletet az adott féllel, de a legjellemzőbb, hogy mindhárom megtörténik.

A tárgyalások egyik legfontosabb alapja, hogy megértsük, azért vagyunk itt, hogy az esetlegesen megkötött üzletből mindketten profitáljunk. Ha a másiktól elvesszük a profitot, akkor mi is elesünk tőle, hiába nem látszik ez azonnal. A megbeszélések, de igazából az egész üzleti élet alapja a WIN – WIN pozíció felállítása, vagyis hogy mindenki nyerjen az üzleten. Az elégedettség újabb megrendeléseket, jó munkát, és biztosabban tartott határidőket eredményez.

Nagyon fontos részlet az is, hogy ha mégsem sikerül megegyezni, akkor nem szabad szitkozódva, dúlva-fúlva elmenni. Ha nem sikerült, akkor nem voltak azonosak az érdekek, és ez előfordul. De ha nem viselkedünk megfelelően, akkor a legközelebbi üzletkötés lehetőségét is elszalasztjuk, ráadásul lehet, hogy rossz hírünket viszik, vagy bosszúból keresztbe tesznek nekünk. Az elmenő hajó után mosolyogva kell integetni, hiszen lehet, hogy még fel akarunk rá szállni egyszer. Az üzletben pedig a kapcsolatok olyan tőkét jelentenek, ami a választóvonalat képviselheti a siker és a bukás között.

Sajnos mind a mai napig előfordul, hogy a nőket hátrányosan különböztetik meg a nemük miatt. Ilyenkor a fizetésük, vagy a szakmai előmenetelük rosszabb, mint hasonló tehetségű férfitársaiké. Azzal azonban tisztában kell lenni, hogy keppességeiket tekintve semmiben nem maradnak el a férfiak mögött – persze ésszerűen adott munkakörökben – így a kitűnő szakembereket egy minden tekintetben diszkriminációmentes céggel nagyon jól meg lehet fogni.

Ezt a körülményt azonban nem is olyan egyszerű megteremteni, és valószínűleg ennek oka nem is az, hogy vegyesen foglalkoztatunk embereket. A tehetséges szakemberek előmenetele sokszor szúrhatja a kollegák szemét, ami ellentéteket szül. Innentől pedig már csak egy ugrás, hogy egy középvezető elgáncsoljon egy embert nemi alapon, vagy egy kollega rásüsse a diszkriminációt a helyzetre. Hogy van-e megkülönböztetés, vagy nincs, az adott esetben nem is fontos, a lényeg az, hogy érzik-e. Hiszen a vizsgálat ugyan kiderítheti, hogy szó sem volt ilyesmiről, de a szakember akkor már messze jár.

Nem szabad megfeledkezni a fordított esetekről sem, vagyis amikor egy nő kerül hatalmi pozícióba, és negatívan bírálja el a férfi szakembereket. Ez ugyan ritkább, de erre is van példa bőven. Cégvezetőként pedig a mi feladatunk, hogy olyan munkakörülményeket teremtsünk, ami a legjobb a dolgozóinknak, ezáltal produktívabbak lesznek, és a cég is jobban fejlődik, sikeresebb.

Sajnos nem olyan egyszerű megtalálni az ilyen ellentétek csíráját, de mindenképpen jó emberismeretre van szükségünk. Ez nélkülözhetetlen az üzleti életben, hiszen a tárgyalások alkalmával is nagy hasznát vehetjük, valamint a lojális munkatársak kiválasztásánál is jól jön. Ez az emberismeret az, ami segíthet kiküszöbölni a diszkriminációra hajlamos embereket is. Azonban a rendszer sohasem tökéletes, így meg kell küzdeni az esetlegesen fellépő problémával is.

Egy igazán sikeres cég csapatmunkát követel, amiben pedig bizonyítottan hatékonyabbak a munkatársak, ha férfiak és nők is részt vesznek. A céges hierarchia talán a kis és középvállalkozásokat nem tagolja annyira, hogy nagyon jelentős nemi diszkrimináció jelentkezhetne, de ettől még a jelenséggel foglalkozni kell.

Ebben az esetben is az első, ami az emberek eszébe jut, hogy hogyan szankcionáljanak egy ilyen jelenséget. Holott célravezetőbb, ha ösztönzéssel kovácsolunk össze egy csapatot, mert így sokkal erősebb lesz a kötelék, és minimálisra csökkenthető a nemi ellentétek lehetősége. Az is egy ügyes megoldás, ha a döntésekbe, amik a munkatársakat is érintik, a lehetőségekhez mérten őket is bevonjuk, vagyis valamilyen módon beleszólást engedünk a választáshoz, hogy melyikük alkalmas a csoport vezetésére anélkül, hogy az a közös munka rovására menne.

Napjainkban szerencsére ez a jelenség ritkul, de nem mehetünk el a lehetősége mellet sem szó nélkül, hiszen mindegy, hogy valakinek milyen a neme, a színe, vagy a vallása a szakmai hozzáértése – ezen keresztül pedig az anyagi megbecsülése – nem ezen múlik. Azok a kollégák, akik érzik, hogy számítanak a munkájukra, és meg is becsülik azt, könnyebben és jobban dolgoznak. Vagyis azzal, ha korrektek vagyunk – és ezt megköveteljük a munkatársainktól is – önmagunknak, a cégünknek teszünk jót, ergo a sikerünk mértéke növekszik általa.

Hazánkban a vállalkozói kultúra siralmas képeket mutat, amin javítani kell, de emellett számolni kell azzal is, hogy át kell alakulnia a foglalkoztatási kultúrának is. Az itthoni kis és középvállalkozások ugyanis valamiért foggal-körömmel ragaszkodnak a megszokott, minimum 8 órása munkarendhez, amikor a munkavállaló jelen van az irodában. Mert ugye, ha ott van, akkor dolgozik is, nem csak facebookozik, vagy a beépített játékokkal játszik, esetleg a neten lóg. Elvégre ezt azzal, hogy egy irodában kell ülnie, tökéletesen ki lehet küszöbölni.

Tőlünk nyugatabbra nem ennyire csukott szemmel járnak a vezetők. Az atipikus foglalkoztatásokat nem csak, hogy nem utasítják el, hanem ösztönzik is. Ennek két oka is van. Az egyik igen banális: erre van igény. A fiatal diplomás munkaerő ugyanis nem igazán akar ekkora kötöttséget a nyakába venni. Az idősebb korosztály pedig – akiket a tudásuk miatt próbálnak a piacon tartani – már nem akarják a bejárás, és az irodában töltött nap nyűgét. Vagyis nincs mit tenni, változtatni kell.

A másik ok, amiért nyugaton az atipikus forma hódít az az, hogy felismerték, hogy a produktivitás és a munkamorál is jó irányba változik, ha nagyobb szabadságot kap a munkatárs. Persze a dolog nem egyszerű, hiszen bele kell szokni abba, hogy az ember távolról, otthonról, vagy rövidebb munkarendben, esetleg lakásirodából, vagy a lehetőségek bármelyikének kihasználásával dolgozik. Itt valóban nincs akkora kontroll, vagyis a munkavállaló magára van utalva.

Nagyon sokan azzal érvelnek, hogy ez azért nem jó megoldás, mert a munkatár így ellustul, és nem teszi a dolgát, csak lógatja a lábát. Ez benne van a pakliban, de azért az is tény, hogy egy olyan munkáltatót, aki nyitott az igények felé, megbecsülnek a munkatársai. Másrészt a munkavállalók is tisztában vannak azzal, hogy ha a kiadott feladatok nem készülnek el, az előbb vagy utóbb az állásukba fog kerülni.

Ráadásul ott vannak az ösztönzés eszközei is – amiben szintén fejlődésre szorulunk. A hazai rendszer valamiért megszokta, hogy büntet, és nem ösztönöz. Pedig bizonyított tény, hogy az emberek teljesítménye látványosan javul, ha nem félelemből, hanem pozitív megerősítésért, valami plusszért teszik a dolgukat. Vagyis például egy teljesítményhez kötött fizetéssel, vagy bónuszrendszerrel a dolog könnyedén áthidalható.

Természetesen tény, hogy nem minden munkakör engedi meg, hogy atipikus foglalkoztatási formákat alkalmazzanak rá. Ugyanakkor a munkahelyek egy jelentős százalékánál ez könnyedén kivitelezhető, ráadásul sok esetben jelentős megtakarításokat is eredményez. Persze a dolog munkával, átdolgozással, szervezéssel, és időráfordítással jár, de megéri, hiszen egyrészt így jobb szakembereknek tudunk csábítóbb munkakörülményeket teremteni, másrészt az öregedő társadalmak problémáival is szembe kell néznünk és lépnünk kell, mert ha nem tesszük, akkor a piac elhúz mellettünk és mi lemaradunk a versenyben.

Vállalkozóként az egyik legnagyobb feladat az, hogy a céget a lehetőségekhez mérten mindig a sikeres tartományban tartsuk. Ha ez sikerül, akkor viszont más kérdések is felvetődnek.

A mindig sikeres cég utópia, de tény, hogy azért azt el lehet érni, hogy a vállalkozás kimagasló eredményeket produkáljon. Ez magával hozza azt is, hogy fejlődni, fejleszteni kell, hiszen az egyre nagyobb siker egyre több kihívást is jelent. Egy bizonyos pont után viszont a vállalkozónak szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy az a feladatkör, amit eddig ellátott, már nem egyemberes munka.

Ilyenkor jön a nagy dilemma, amivel ma hazánkban szinte egyetlen cégtulajdonos sem foglalkozik, jelesen, hogy megtalálja méltó utódját (ez akkor is igaz, ha a vállalkozó már elég idős ahhoz, hogy átadja a stafétát). Ebben az esetben a magyar elképzelés két utat határoz meg: egyrészt azt, ami olyan, mint amikor a király kitagadja fiát, és neki szegezik a kérdést, hogy akkor most mi lesz? Mégis mi lenne? Minden megy tovább, mint eddig és örökké fog élni. Ennyi.

A realitások talaján ez azt jelenti, hogy a csekély mennyiségű szabadidőtől is el kell búcsúzni, és a család is lemondhat a velünk való találkozásról. Emellett kialvatlanok, feszültek, kapkodóak leszünk, hogy mindent el tudjuk intézni, aminek egyenes következménye a hiba – méghozzá nem is kevés. A sok hiba pedig a siker ellensége, így a cég felemelkedik, majd a fejlődésképtelenség miatt – ilyenkor ugye egyhelyben toporgunk, nem történik előrelépés – a mélybe hullik. És az a cég, ami a hibái miatt egy erős preztizsveszteségen megy át, nagyon nehezen emelhető fel újra.

A másik út, hogy egyszer csak feladnak egy álláshirdetést, hogy vezetésben jártas emberkét keresnek, illetve valakit kiemelnek a munkatársak közül, és megteszik vezetőnek, miközben ők maguk a fejlődés további szakaszaira tudnak koncentrálni (ez a visszavonulás alkalmával nem jellemző, olyankor az előre nem látás miatt a cég eladása, vagy megszűnése a járható út). Ez azonban hatalmas rizikókkal jár. Egyrészt nem lehet tudni, hogy a frissen kinevezett, vagy rövid betanulási időre ítélt embernek a munkamorálja, a vezetői képességei, és persze nem utolsó sorban a szaktudása megfelel-e annak a követelménynek, amit mi magunk állítottunk fel a munkánkkal. Másrészt egy vezetői feladatkör betöltése nagyon nem egyszerű feladat, hiszen ha nincsen meg a kellő hozzáállás, és persze a képességek, akkor, míg mi a fejlesztésre koncentrálunk, a várunk a talapzatánál dől meg.

Cégvezetőként a sikeres üzlet mellett arra is hangsúlyt kell fektetni, hogy olyan munkatársakat képezzünk ki, akik képesek a feladataink nagy részének átvételére. Ezzel nem csak a saját életünket könnyíthetjük meg – bár ez sem éppen elhanyagolható -, de azt is lehetővé tesszük, hogy fejlődjünk, akár cégcsoportot hozzunk létre, akár átadjuk a stafétát, és csendestársként foglalkozzunk csak az üzlettel.

Aki azt gondolja, hogy vállalkozni, vagy éppen alkalmazottból vállalkozóvá válni egyszerű, az hatalmasat téved.

Igazán csak azok látják, hogy mekkora a különbség a két életforma között, akik már átmentek rajta. Ám az azért tény – ahogyan azt az üzletrész is írja -, hogy egyes szakmákból könnyebb az átmenet. Az érdekes azonban az, hogy nem is igazán a szakma a lényeg, hanem az a tapasztalati tőke, amit ezekben a munkákban össze lehet szedni, ezek ugyanis szépen lefedik egy vállalkozó legtöbb feladatát.

Egyetlen szakma sem adja meg azokat az ismeretanyagokat, amikre szükségünk van vállalkozóként. Ehhez célzottan kell felszedni a tudást, folyamatosan tréningezni magunkat a vállalkozók világában, mert csak így maradhatunk az élvonalban.

Azonban tény, hogy egyes attitűdöket nagyon jól be lehet gyakorolni bizonyos szakmákban. Az első, és valószínűleg a legjobb alap a kommunikáció. Ahhoz, hogy a piacon érvényesülhessünk, értenünk kell az embere nyelvén, még akkor is, ha az üzletág egyébként nem igazán követeli meg az emberekkel való folyamatos kommunikációt. Vállalkozóként ugyanis tárgyalni is kell, ahol meg kell tudni különböztetni egymástól az embertípusokat, és meg kell tudni találni velük a hangot. Ez tulajdonképpen egyfajta finom manipuláció, amit a sales munkakörben nagyon jól el lehet sajátítani, míg a felmerülő panaszokat egy ügyfélszolgálatos tud nagyon jól kezelni. Ahhoz, hogy mindkettőt egyszerre lefedje, talán a telemarketinges a legjobb munkakör. Ebben ugyanis biztosan rengeteg negatív megjegyzéssel, dühös emberrel találkozik, akikkel meg kell találni a hangot, és tudni kell, hogy hogyan kínáljuk a terméket ahhoz, hogy az neki is vonzó lehessen.

A vállalkozói lét egy másik alappillére a prezentálás, amihez egy tanár, vagy egy politikus állhatatossága kell. Mikor belépünk ebbe a világba, akkor azt is vállaljuk, hogy a cégünket folyamatosan, 24 órában, minden héten és minden hónapban képviseljük. Ebben nincs szünet, nem lehet csak egy kicsit kilépni belőle, ezzel érdemes számolni. Akárcsak egy tanár, vagy az emlegetett politikus. Hiába megy éppen a strandra, vagy a boltba, néz meg egy filmet a moziban, vagy megy vacsorázni a családjával, barátaival, mindenhol képviselnie kell azt, amiben dolgozik, vagy amiért megválasztották, és ebből nem léphet ki.

Sokszor felejtik ki a felsorolásból a mezőgazdasági dolgozókat, pedig a kitartásuk, és az a tulajdonságuk, hogy a munkájukban nem lehet megállni, nem lehet kevésbé hajtani, nagyon is jól lefedi a vállalkozói létet. Nem arról van szó, hogy igáslovakká kell válni, de hogy több munkával jár a saját cég, mint egy alkalmazotti státusz, azzal nem is érdemes vitatkozni.

Mielőtt beleugranánk egy vállalkozói feladatba, vagy megalapítanánk a saját cégünket, minimum a felsoroltakkal tisztában kell lenni, hogy felmérhessük, megközelítőleg mi vár ránk. Ám a sikerhez ezek még messze nem elegek, ahhoz bizony sokat kell tanulni, hiszen a vállalkozói lét is egy olyan „munka”, ami magas szintű ismereteket igényel.

Azok, akik valaha is üzleteltek már külföldi partnerrel – főleg nyugati szomszédainktól – tudják, hogy a határainkon túl egészen másképpen állnak hozzá a likviditás, és a fizetési határidők kérdéséhez.

Itthon az egyenlet sajnos nagyon egyszerű: nincs elég tőke, és azt nem is nagyon lehet beszerezni. Nincs megfelelő jogi háttér, nincsenek olyan szabályok, amik ösztönzőleg hatnának a hazai kkv-k fejlődésére. Mindennek következtében a fizetési határidők betartása utópisztikus elgondolás. Olyannyira az, hogy hazai viszonylatban ez gyakorlatilag nem is elvárás, hiszen a legtöbb vállalkozó már annak is nagyon örül, ha egyáltalán hozzájut a pénzéhez, nem hogy azt még időben is megkapja. A likviditás kérdése pedig a másik nonszensz dolog. Elméletileg az alaptőke hivatott ezt a kérdést rendezni, vagyis egy Kft esetében az a bizonyos 3 millió forint. Már csak az a kérdés, hogy azok, akik ezt az összeget meghatározták, milyen vállalkozáshoz datálták a pénzt? Mert egy tanácsadó cégnek valóban elegendő lehet, de egy több embert foglalkoztató vállalkozás, pláne egy termelő cég ebből az összegből az első év felét sem nagyon húzza ki.

Hogy mekkora a különbség a külföldi megítélésben? Nos, aki keveredett már pénzügyi gondba egy külföldi partnerrel szemben, az tudja, hogy ez óriási presztízsveszteség, és a bizalom is erősen megrendül. Ha nem egyszer fordul elő, akkor le is mondhat az üzletfélről a problémás cég. Sőt! A tengerentúlon a személyes likviditás is elképesztően fontos, hiszen egy bejárónő esetében ezt is nézik. Érthető, hiszen ha likviditási problémái vannak, akkor azt ne a munkáltató vagyontárgyaival egyenlítse ki.

Amikor valaki cégalapításra adja a fejét, akkor mindenképpen felejtse el az alaptőkének a meghatározott összegét. Ez a pénz inkább csak arra kell, hogy bejegyezzék a céget, de arra az esetek legkisebb százalékában elég csak, hogy a vállalkozás valóban támaszkodhasson rá problémás helyzetekben. A tervezgetésnél azzal is számolni kell, hogy a likviditását, vagyis a mindenkori fizetőképességét megtartsa a vállalat. Ez nem egyszerű feladat, hiszen az elsődleges összetevője – a megfelelő kezdőtőke mellett – a számlák fizetési, és beérkezési határidejeinek megfelelő kombinálása. És itt a feketeleves: hogyan egyeztessünk két időpontot egy olyan piaci környezetben, ahol a fizetés eltolódása annyira mindennapos, hogy lassan klisé lesz belőle?

A válasz ebben az esetben is a pénz. Fel kell készülni a problémás időszak áthidalására, vagyis az induló, és a későbbiekben a fenntartó tőkeállományt növelni kell. Emellett meg kell tanulni erélyesnek, és határozottnak lenni. A mi pénzünk, kötelesek kifizetni azt. Ha minden csődöt mond, akkor pedig jöhetnek a jogi lépések, amikkel azonban már csíniján kell bánni, hiszen az ilyen erőteljes fellépésnek a többi partner felé is következménye lehet. Egy tökéletes világban ezzel mindenki egyet értene, hazánkban azonban a jogi lépések foganatosítása ferde pillantásokat válthat ki. Ennek ellenére az üzlet az üzlet, itt nincs barátság, és a türelemnek és toleráns viselkedésnek is van egy határa.

Ahogyan arról már volt szó, a magyar rendszerben a vállalkozásokat nem igazán ösztönzi semmi sem arra, hogy minden szabályt betartsanak. Természetesen az alapvető törvénykövetés megvan, ám ahol csak lehet, ott megkeresik a kiskapukat, hiszen a rendszer bonyolult, nehéz, és semmi sem indokolja, hogy ne így tegyenek.

Ebben benne van az is, hogy az adóhatóság felé is csúsznak a kifizetésekkel, hiszen sok más dologra kell a pénz, és egy ideig ez büntetlenül megtehető, legfeljebb felszólítás lesz a vége. De hát a pénz jobb helyen van a vállalkozónál, hiszen addig is forgatja, gyarapítja, így nem is csoda, hogy elhúzza a kifizetést.

Kép: 24.hu

Eleddig a NAV mást nem is igazán tett, mint szankcionált a törvényi kereteknek megfelelően, amivel nem igazán ért el semmit. Ha megvannak a bejáratott kiskapuk, akkor azokat egészen addig használni is fogja a vállalkozó, amíg annak lehetősége fennáll, és amíg más irány nem éri meg jobban.

Mint minden év végén, idén is belenyúl a kormány az adózási rend szabályozásába. Most azonban van egy kis reménysugár az alagútban, ami arra enged következtetni, hogy végre talán elkezdünk egy másik séma szerint gondolkodni, és a helyes, és az államnak legjobb magatartásformát úgy érjük el, hogy azt jutalmazzuk! A törvénymódosításnak hála ugyanis 2016 első negyedévében a hatóság minősíti a cégeket az alapján, hogy mennyire megbízható adózók. Ezt az adatot felhasználva pedig 2017-től gyorsabban juthatnak az áfa visszatérítés összegéhez a megbízható besorolást elnyerő vállalkozások. Az eddigi 75 napról 45-re csökken az utalás ideje, ami 2018-ra 30 napra is csökkenhet, ha a besorolást megtartja a cég.

Csodálatos hír, hogy az adminisztráción is könnyítenek, a bürokratizmus visszaszorítása érdekében. Ez egészen pontosan az szja bevallásokat érinti. A lehetőség eddig is megvolt arra, hogy a NAV készítse a bevallást, de ennek egy sor feltétele volt, vagyis nem volt egyszerű igénybe venni. 2017-től azonban a NAV automatikusan elkészíti minden magánszemélynek (vagyis az őstermelők, egyéni vállalkozók továbbra is maguk készítik), postázza nekik, és nekünk már csak az lesz a dolgunk, hogy átolvassuk, és rábólintsunk, vagy módosítsuk, ha kell. Ezzel pedig elérhető, hogy az emberek ne fulladjanak bele abba az adminisztráció halomba, amivel együtt kell élniük (na jó, ezzel még nem vagyunk kint a vízből, de azért egyszerűsödik az élet).

A kezdeményezések jók, végre olyasmit léptetnek életbe, aminek gyakorlati haszna is van, nem csak csűrik, csavarják a szavakat, hogy még egy kiskaput megpróbáljanak bezárni, amivel 5 másikat nyitnak. Nagyon remélem, hogy ez az irány nem csak egy megtévedt, kósza próbálkozás, hanem egy csapásvonal, amin haladva valóban felzárkózhatunk a nyugati rendszerekhez, és végre itthon sem lesz lenézett és elnyomott a kkv réteg.

Az ember terelgetni, nagyon csúnya szóval élve idomítani kétféleképpen szokott: az egyik esetben a megfélemlítés, az agresszió az eszköz, vagyis amit el akarok érni, azt úgy teszem, hogy minden más magatartást szankcionálok.

A másik lehetőség, amikor a pozitív megerősítéshez nyúlok. Ebben az esetben azt a magatartásformát díjazom, amit helyesnek ítélek, és így terelgetem az úton a másikat.

Valóban nem a legjobb szó az idomítás, hiszen ebben az esetben a kormány és a vállalkozók huzavonájáról van szó. De a két út ebben az esetben is áll. Nagyon sokáig az volt az elképzelés, hogy a vállalkozókat – és tulajdonképpen mindenkit, aki valamilyen törvény égisze alá tartozik – úgy szorítják rá arra, hogy betartsa a szabályokat, hogy komolyan büntetik, ha kihágás történik.

Szeretném azt mondani, hogy ez nem jó út, de ez nem lenne igaz. A szankciók szükségesek, hiszen ha csak a pozitív megerősítést használnánk, akkor mindenki azt csinálná, amit csak akar. Elvégre legfeljebb nem kap meg valami pluszt, amit valószínűleg megold majd önmagának is azon a bizonyos másik választott úton. Tehát a szankciók, és a szigor igenis szükséges. A másik oldal, vagyis a pozitív megerősítés azonban legalább ekkora erővel kellene latba essen.

Egyszerűen arról van szó, hogy azok a vállalkozók, akik mindent megpróbálnak helyesen csinálni, vagy tönkremennek, vagy olyan ellentmondásokba ütköznek, ami megoldhatatlan. A kusza rendszerben mégis próbálnak mindent betartani, de mivel ez szinte lehetetlen, így a jutalmuk a jó magatartásukért az, hogy az előforduló, messze nem szándékos hibáikat komolyan szankcionálják. És hát őszintén szólva nem igazán motiválja a hazai vállalkozói réteget semmi sem arra, hogy betű szerint betartson minden szabályt.

Egy új kezdeményezés alapján ez most egy kicsit változni fog. 2016 januárjától a Kúria döntése alapján „markánsabb” különbséget tesznek majd a jó, és a kockázatos adózók között. Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy aki mindent jól csinál, annak kevesebb lesz az adminisztrációs feladata. Hurrá.

Tudom, kissé telhetetlen vagyok, hiszen legalább egy lépés megtörtént, de azért ez mégsem az igazi. Valószínűleg a vezetés az egyetlen, aki nincs tisztában azzal, hogy egy gazdasági szereplő számára az igazi motiváció a pénz. Persze ez nem egyszerűen kivitelezhető feladat, de a lényeg ez lenne: ha mindent betartasz, akkor kedvezményeket adunk. Nem csak abból a szempontból, hogy kevesebbet kell körmölni, hanem bizonyos százalékos kedvezményekhez juthatsz.

Tény, hogy egy rakás kiskaput eredményezne a rendszer, de ennek legalább valóban lenne ösztönző ereje. Mindenesetre már elindult valami, és ez sem utolsó. A vállalkozók ugyanis egyre jobban megértik, hogy nem kötelező a hazai keretek között mozogni, hiszen sok országban kedvezőbbek a feltételek. Ez pedig nem a hazafiasságról szól, hiszen a cégek mind gazdasági szervezetek, vagyis a céljuk a profit, nem az érzelmek helyes megélése. A pénz oda vándorol, ahol a legjobban megtérül, és ez nem csak a nagy, hanem a kis és középvállalkozások esetében is igaz.

Októbertől ellenőrzik a szabadságok kiadásának jogszerűségét, és a munkaidő betartását. Ráadásul teljes körű jogkörrel rendelkező ellenőrökre lehet számítani, akik szúrópróba szerűen, előzetes bejelentés nélkül érkezhetnek meg a céghez.

A szabadságolások és a munkaidő egyébként is egy kényes kérdés a vállalkozók körében. A cél természetesen az, hogy a cég a lehető legsikeresebb legyen, és a lehető legnagyobb profittal lehessen számolni. Ezért sok vállalkozó elköveti azt a banális hibát, hogy olyan megterhelő tempót diktál a munkatársainak, amit azok már nem bírnak.

Egy dolog az emberek egyéni teherbírása, ezzel most nem igazán kell foglalkozni. Azzal azonban igen, hogy megértsük azt az inverz helyzetet, hogy a vállalkozó és az alkalmazott között egy érdekellentét feszül. A munkavállaló célja, hogy egy kellemes munkakörnyezetben, laza tempó mellett, a lehető legkevesebb munkával a legtöbbet keresse. Persze ez egy kissé ki van sarkosítva, de egy utópisztikus világban ebbe az irányba mozognának a jelenlegi helyzetek.

Ezzel szemben a vállalkozó azt szeretné, ha feszített tempóban, folyamatosa koncentrációval a munkatársak a céget az élvonalba emelnék, ott is tartanák, és minden felmerülő problémát és munkát azonnal meg is oldanának. Ehhez folyamatos rendelkezésre állás lenne a legideálisabb, ami azonban nem megoldható. Egyrészt a törvény nem igazán elnéző ezekben az esetekben, de ez sokszor megint csak egy dolog.

Kiskapuk mindenhol vannak, vagyis a szabadságok kiadása, és a munkaidő betartása kikerülhető, ha nagyon akarjuk. De hogy megéri-e, az már egy egészen más kérdés. Alapvetően arról van szó, hogy beszűkült látótérrel csak arra koncentrálunk, hogy a munkatársaink jelen legyenek a munkahelyükön, vagy a cél a produktivitás. A kettő ugyanis nem ugyan az!

Ha túl nagy szabadságot adunk, akkor kicsúszhat az irányítás a kezünkből, vagyis értelem szerűen nem ez a megoldás. Ha nagyon feszített a tempó, akkor viszont a teljesítmény romlik le a béka feneke alá. Ez pedig szintén nem szolgálja a profit emelkedését. A jó munkához pihent emberekre van szükség. Ehhez hozzájárul a szabadság is, de ne legyünk naivak, az évben huszonegynéhány nappal nem lehet kipihenni magunkat. Vagyis az igazi lényeg a munkaidő, és a hétvége. Ha túlhajtjuk a munkatársakat, akkor a helyreállás olyan sok időt vesz igénybe, hogy az messze nem térül meg. A munkahelyen eltöltött idő egy bizonyos százaléka is nyugodtan lehet pihenés, étkezés, kikapcsolódás. Ez a munkamorálon javít, és a teljesítményen is meg lehet érezni a hatását.

A szabadságok esetében a törvény előírja, hogy a munkatársaknak 14 napot egyszer egy évben egyben ki kell adni. Ráadásul ebben az esetben a rendelkezésre állás sem várhatjuk el tőlük. Őszintén szólva, ez nem olyan jó vállalkozói szempontból, de sokat profitálhatunk belőle. Ha már muszáj, akkor ki kell adni, de cserébe legalább a kétheti pihenés már erős teljesítményemelkedést eredményez!

A munkaerőpiac fejlődő világában ma már fontos, hogy mennyire rugalmas a munkaidő, és a szabadságolás. A friss szakemberek olyan tudással rendelkeznek, amire nagy szükségünk lehet, de ennek megkérik az árát, és nem csak az anyagiak terén. Vagyis mást nem tehetünk, mint a helyzetet úgy forgatjuk, hogy megkapják – legalább részben – amit akarnak, de ezt úgy, hogy közben mi a lehető legtöbbet profitáljuk belőle.